2011. február 11., péntek

Cathrin Smith - Utolsó pillanat

0 megjegyzés
„Véghezvittem, amit akartam. Rengeteg ember imád engem. Sőt, még annál is több!
Azt teszik, amit mondok nekik. Az Én tanításaimat követik. Bár iszonyú a fájdalom, amit át kell élnem, de ez csak testi megpróbáltatás. Fizikai fájdalom. Semmi ahhoz képest, amekkora szeretetet kapok cserébe az emberektől. Istentől.
A Mennyek Országában a helyem. Feláldoztam magam értük. A gyarló, hitvány emberekért!
Mert szeretem őket. Mindet. Azokat is, akik megcsúfoltak, kinevettek, megkínoztak, felszögeztek, most pedig hagynak meghalni…
De ez csak a test halála. Fizikai halál. Elmúlik.
A lélek viszont tovább él, ott fenn, a Mennyben… Mellette…
Megérdemlem, hogy az Ő Báránya legyek. Kiérdemeltem a Fiú tisztséget. Van-e olyan, aki ezt másképp gondolja?
Vissza fogok jönni a Végítélet napján. Az Utolsó napon. Ezt Ő is így akarja!
Haraggal teli a szívem! Bosszúra éhes azokkal szemben, akik megtagadtak! Ó, de mit is gondolok? Tán nagyobb bennem a düh, mint a szeretet?
A halálom pillanata dönti el, miképpen térek vissza. Az utolsó pillanat.
Ha harag lesz bennem az utolsó szikra, eljövetelem borzalmas lesz az emberiségnek!
Ha viszont szeretet, visszajönni is szeretettel fogok.
Ó, Uram! Ne hagyd, hogy a Gonosz megkísértsen még az utolsó percben is!
Érzem, itt a vég…
Ez az utolsó…
Az utolsó pillanat….”

                                                           VÉGE

Cathrin Smith - Üveggolyó

0 megjegyzés
Elena képtelen volt elaludni, pedig nagyon fáradt volt. Csak bámult a sötétbe, s hallgatta mindkét oldalról a halk szuszogásokat. Ritmikus, egyenletes. Mindkét gyermek mélyen alszik, és valószínűleg szépeket álmodik. Akárcsak a férje, George.
Még tíz percig forgolódott az ágyban, aztán feladta a reményt. Egy érzés költözött belé, amit nem tudott megmagyarázni; ezért nem tudott elaludni. Felült az ágyon, majd egy nagy sóhaj után le is kászálódott óvatosan. Kiosont a konyhába, aztán engedett egy kevés vizet a kedvenc bögréjébe. Lila színű, mosolygós arc, kidudorodó orral a közepén, „Gondolok rád” felirattal. Még a férjétől kapta, amikor a kisfiával volt terhes, és be kellett feküdnie a kórházba némi komplikáció miatt. Kedves emlék volt ez a bögre. Arra emlékeztette Elenát, mennyire más volt még, amikor csak ketten voltak, és mennyire várták első gyermeküket. Erre gondolt, amikor belekortyolt a hideg, édes vízbe.
Már éppen befelé készült menni, amikor egy hirtelen érzés kerítette a hatalmába. Az ablak felé nézett. Odakint úgy tűnt, mintha világosodna.
„Ez lehetetlen” – gondolta. – „Hisz még alig múlt éjfél.”  Halkan cipőt húzott, majd kabátot vett, hisz ilyen késő ősszel –különösen éjszaka- már igen hűvös tud lenni az éjszaka. Mindkét zárat kinyitotta a bejárati ajtón, aztán kisétált az udvarra.
Ha a bögréje a kezében maradt volna, biztosan leejti, és darabokra töri. Így azonban csak a szája maradt tátva. A sötét égbolton egy fehér, fényes csík húzódott vízszintesen hullámozva, s ebből a csíkból több kisebb és vékonyabb fénycsík ágazott lefelé, illetve felfelé is. Pár perc ámuldozás után végre elindult a lába, és besietett. Odahajolt a férje fölé, aztán ébresztgetni kezdte.
- Drágám! Ébredj! Ezt muszáj megnézned! – Vigyázott azért, hogy csak félhangos maradjon. Ez amolyan anyai ösztön lehetett. „Ha itt a világvége, akkor se ébresszük fel a gyerekeket, amikor alszanak!”-alapon. A férfi szemei végre kipattantak.
- Elena, mi történt?
- Gyere, kérlek – sürgette az asszony, majd a kezét fogva húzta maga után a férfit, aki pár pillanat múlva meg is értette felesége sietségét.
- Szentséges… - Csak ennyit tudott kinyögni.
- Mi… mi lehet ez?
- Nem tudom – ingatta a fejét kábán a férfi. Egy ideig úgy érezte, talán fel sem ébredt még. Talán még mindig álmodik. – Olyan mintha… mintha…
- Megrepedt volna az ég – fejezte be helyette az asszony. Igen, George is pontosan erre gondolt, amikor a látszatra teherautónyi méretű, óriáskígyószerű fehér fénycsíkot figyelte, amelyből mintha néhány „bébikígyó” hullámzott volna kifelé alul is, felül is.
Sokáig nézték még a furcsa jelenséget úgy gondolván: Ez talán csak a kezdet, és valami történni fog majd. De semmi nem történt. Se egy óra, sem pedig öt óra elteltével. A fényes csíkok továbbra is ugyanolyanok maradtak az égen. Sőt: Fura, tiszta fehér ragyogásukkal még a nappali égbolton is tökéletesen ki lehetett venni őket. Fényesek voltak ugyan, de nem szórták a fényüket, így nem zavarták jobban az éjszakát sem, mint a telihold. És így maradt ez még húsz év múlva is.
Kezdetben nagy volt a félelem. Az emberiség több mint a fele biztos volt abban, hogy most aztán eljön az Apokalipszis, vége az ijesztgetéseknek, a félreinformált jósoknak, nincs kegyelem. A kormányfők világszerte kétségbe voltak esve. Mi lesz, ha az embereken pánik tör ki, és ez elvezet majd a harmadik világháborúhoz? A félelmek bizony majdnem beigazolódtak. A vallási szervezetek megkezdték a prédikálást, némelyek ezek közül tömeges öngyilkosságot hajtott végre. A bűnözések száma megszaporodott, a terrortámadások gyakoribbakká váltak. Az úgynevezett „ufómániások” saját telepeket hoztak létre, ahol megpróbálták felvenni a kapcsolatot a jelenség mögött –szerintük- húzódó intelligenciával. Így ment ez az első években, amíg pszichikailag fel tudták dolgozni az emberek a jelenlétét a jelenségnek.
Aztán a kedélyek lecsendesedtek, az Apokalipszis nem jött el, a bűnözést megfékezték, a vallási vezetőket letartóztatták, és bíróság elé állították. A pápa pedig beszédet mondott az egész világnak, melyben kinyilvánította, hogy e jelenség bizonyosan nem Istentől való, hanem egy olyan természeti jelenség, amit ma még tudósaink nem tudnak megmagyarázni, viszont semmiféle veszélyt nem jelent az emberiségre, s e felől ő maga kezeskedik.
Ezzel vége is lett a pániknak, az emberek megnyugodtak, tovább élték hétköznapjaikat. Húsz év múlva pedig már szinte senki nem foglalkozott az „égi repedéssel”, kivéve talán a tudósokat, illetve a csillagászokat. Ők viszont hiába rendelkeztek távcsövekkel, műholdakkal, űrszondákkal. A fényen túl semmit nem láthattak azok sem.

                                                                      *        *        *

- Apu, nézd! Eltörött az üveggolyóm. – A fehér fénylény gyermek a tenyerén tartva mutatta meg apjának a balesetet szenvedett mini-Univerzumot, amelyen apró hajszálrepedések keletkeztek minden irányba a törés csomópontjától.
- Sajnálom, fiam – vigasztalta az apa. – Ezt már nem lehet megjavítani. Tedd a többi sérült közé a Fekete Dobozba. – A fehér fénylény gyermek lebiggyesztette nem létező ajkait, és szomorúan nézte apró, fekete pontszemeivel a kedvenc játékszerét.
- Nem lehetne megjavítani? Csak ezt az egyet…
- Nem lehet, fiam – szólt szelíden az apa. – Azért törött el, mert lejárt az életének ideje. Ez az Univerzum eleget élt már. Nagyon öreg, és nyugalomra van szüksége.
- De mi lesz a benne lakókkal? Annyiféle lakója van ennek a kis golyócskának. És mindet szerettem… Legfőképpen az tetszett bennük, hogy üzengettek egymásnak mindenféle módon. – A fénygyermek most felkuncogott, mintha visszagondolna azokra a vicces képekre, amelyeket a gömbben látott. – Még mindig azt hiszik, hogy egyedül vannak.
- Kicsodák?
- A földlakók például. Ők a legviccesebbek. Olyan kis buták. Nem értik a többiek jelzéseit. Azt hiszik, egyedül vannak az egész golyóban. Pedig nyüzsög körülöttük az élet, csak nem veszik észre, mert a saját dolgaikkal vannak elfoglalva.
- Ez így van – értett egyet a fénylény apa. – De most tedd be szépen a Dobozba. A földlakóknak van még egy kis idejük, mielőtt megsemmisül a világuk. Addig talán rájönnek ők is a tévedéseikre.
- Nem értem. Miért kell megsemmisülnie annak az üveggolyónak, ami eltörik? – A gyermek tovább akadékoskodott. Minél több ideig szerette volna még a fehér, fénylő, kis tenyerében tartani a golyócskát. Az apa azonban türelmes maradt. Kicsi még a gyermek, s hogy megértse a világ dolgait, meg kell neki magyarázni.
- Mert ha megsérül egy Univerzum, bármily apró legyen is, az egyensúly felborul benne, s már nem tud tovább létezni. Meg kell halnia, hogy aztán az Üveggolyó-készítő Mesternél új életre kelhessen. Talán a mi világunkat is a kezében tartja most valaki. Talán az is egy gyermek, aki szeret játszani, mint te. És csak rajta múlik a sorsunk… - A kis, fénylény gyermek megértette apja szavait. Egyszer minden véget ér, de helyette kezdődik egy új, és talán szebb, mint az előző. Most már nem habozott. Felemelte a Fekete Doboz tetejét és óvatosan belehelyezte a törött golyócskát a többi közé, bízva abban, hogy talán egyszer ismét a kezében tarthatja majd azt az új mini-Univerzumot is, amely ebből születik majd. Aztán lezárta a Doboz tetejét.
                                                   

                                                                   *       *       *         

Elena az édesapja sírjánál álldogált. Nyugodt, csendes nyári este volt. Kellemes szellő fújdogált, s túrt bele néha Elena hajába, amely most kifejezetten jól esett neki. Miután letette a friss csokrot a sírhoz, elmondta pár mondatban, mi is történt azóta, hogy utoljára itt járt.
- Leila férjhez ment a múlt héten. Gyönyörű esküvőt tartottunk neki, apa. Olyat, amilyet te szerettél volna nekem. De hidd el, nekem így is jó. Boldog vagyok, még mindig. Sajnálom, ha csalódást okoztam neked… de ezt annyiszor megbeszéltük már. Edgar is jól van, a legújabb lemezén dolgozik. Ő is énekes lett, mint az apja. Ó, és George… ő pedig valóra válthatta az álmát végre. Sikerült egy kis víkendházat vennie a tóparton. Reggeltől estig horgászik. Én is sokat vagyok… - Elena hirtelen elhallgatott. Fura érzése támadt. Nem érzett ilyet legalább… Felnézett az égre. Mostanában először. Egy ideje nem szeretett felnézni, túl sokszor látta már a „repedést”.
Amely most, mintha eltűnt volna. Legalábbis a fénye. Valóban, a fény helyébe sötétség lépett, mégpedig fekete. Elena sóhajtott egyet, aztán visszatekintett apja sírkövére.
- Látod, apu, egyszer minden véget ér.




                                                                 VÉGE





2011. február 10., csütörtök

Cathrin Smith - Helen

0 megjegyzés
Lora nem gondolta komolyan, amit az előző este mondott, mert nem engedték el abba a buliba. De azért kimondta, mert nagyon haragudott.
„- Gyűlöllek!” – Ez egy tinédzser szájából majdhogynem általános kijelentés, ha haragszik valamiért, de nem Lorának. Épp ezért, Helennek a szíve sajdult bele.
Lora alapjában véve nem egy rosszindulatú, bajkeverő lány. És mindent meg szoktak beszélni egymással. De most büntetésben volt, mert elhanyagolta a házi feladatát, és egy hatalmas intőt kapott érte a tanártól.
Ezért nem engedték el abba a hétvégi házibuliba, nem pedig azért, mert nem bíztak meg benne.
Helen nagyon jól tudta, hogy Lora nem adná magát könnyen. Okos, érett, céltudatos lány, ugyanakkor megbízható is. Sosem tenné tönkre az életét egyetlen élvezetes éjszakáért.
„- Gyűlöllek!” – Visszhangzott Helen fejében ismét, aznap már sokadjára.
Mégis, mi történt ezzel a lánnyal? Sosem viselkedett még így. Lora nem ilyen. Egy átlagos tini talán igen, de ő… ő nem. Sosem mondta még neki, hogy gyűlöli.
Talán fiú van a dologban. Lehet, hogy jár valakivel, csak még nem mondta el. Azon a bulin pedig minden bizonnyal találkoztak volna. Igen. Csak ez lehet a magyarázat.
Habár Lora az ilyesmit nem szokta eltitkolni. Tudhatja, hogy Helen elől nem kell. Elég modern ahhoz, hogy a megfelelő módon tudja kezelni a fiú-ügyeket, és Lora legalább ilyenkor ne úgy tekintsen rá, mint az édesanyjára, hanem úgy, mint egy barátnőre.
Szóval, ha fiú lenne a dologban, arról Helennek tudnia kellene.
De akkor mégis, mi baja?
A menzesze már két éve megjött, és most nincs is a hónapnak abban a szakaszában – olyankor szokott ugyanis kissé nyűgösebb lenni – tehát ez is ki van zárva.
„- A legjobb barátnőjével sem veszhetett össze, hiszen a veszekedés előtti tíz percben ment el tőle, s mielőtt elbúcsúztak, összeölelkeztek.” – Gondolta elmerülve Helen, miközben a reggeliző asztalnál ülve kavargatta a délutáni kávéját.
Amíg Lora az iskolában volt, a férje pedig munkában, ő a mindennapi teendőit végezte otthon. Közben viszont egész máshol járt: Lora agyában kutakodott. – „Mi lelhette ezt a lányt? Reggel csak mormogott valamit az orra alatt köszönés helyett, aztán elment. Semmit sem mondott a tegnap estéről, még a reggelijét is otthagyta. Ez nem rá vall.” – Gondolta.
Ha néha össze is kaptak valamin, Lora másnap mindig bocsánatot kért, még akkor is, ha rettenetesen nehezére esett. Most viszont…
Helen lassan, komótosan kortyolta, és nyelte le a kávét. Mire mindet megitta, az óra elütötte a hármat. Lora ilyenkor szokott belépni az ajtón, de most nem jött. Ahogy tíz perc múlva, és egy fél óra múlva sem.
Pedig Helen már felkészült egy kiadós beszélgetésre a lányával. Ám úgy látszott, ez most elmarad. Sőt: lehet, hogy kezdhet aggódni? Ilyet ugyancsak nem csinált még az a lány. Ha tovább is maradt, mindig hazaszólt telefonon, hiszen van mobilja…
Helen szinte futva sietett be a nappaliba, felkapta a telefonkagylót, majd tárcsázott. De Lora mobilja nem csengett ki, helyette egy gép közölte, hogy a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható. A nő ijedten csapta le a telefont.
„- Úristen! Mi van, ha valami baja esett?!” – Aztán egy másik gondolat furakodott az előző helyére. – „Vagy csak meg akar ijeszteni, mert még mindig haragszik rám.” – Ezzel egyetértve bólintott egy jelentőség teljeset. – „Biztosan így van. Azt hiszi, hogy majd sírva rohanok utána az iskolába. Azt hiszi, hogy túljárhat az eszemen. Okos lány, de engem nem ver át!” – Mosolyodott el gúnyosan, aztán visszament a konyhába, és leült. – „Nem fogok utána rohanni. Majdcsak hazajön, és akkor majd megbeszélem vele a dolgot. Hiszen mindig meg tudtunk beszélni mindent. Most is így lesz.”
Az utolsó gondolatát éppen csak befejezte, amikor nyílt az ajtó. De nem Lora volt az, hanem George. A férfi egykedvűen sétált be az előszobáig, levetkőzött, majd bement a nappaliba tévét nézni.
„George is olyan furcsa mostanában. Alig szól hozzám valamit. Néha mormol valami: „Szeretlek Helen” –féleséget, aztán savanyú arccal fog bele valami teendőbe, vagy pedig elmegy itthonról.
Az igaz, hogy egyetértett velem abban, hogy Lora nem mehet az intő miatt abba a buliba. Sőt: igazából Ő mondta ezt Lorának a hátam mögül, én pedig csak rákontráztam. Csak az a furcsa, hogy nem szólt semmit azután, hogy Lora kimondta: ”- Gyűlöllek!” Hiába néztem rá, nem reagált. Csak könnyes szemekkel bámulta, ahogy a lányunk elrohan, aztán pedig bezárkózott a hálószobánkba.”

Helen most először érzett valami furcsát és nyomasztót. Hirtelen, mintha áramütés érte volna. Valamiféle „felimerés”, aztán pedig leperegtek előtte az elmúlt néhány nap eseményei.
„George hazajön a munkából, és nem néz a szemembe, még akkor sem, ha hozzám beszél. Lora sem figyel rám mostanában, mintha…” – Helen felpattant a székről, majd a legközelebbi tükörhöz rohant. – „Biztosan csúnya lettem!” – Viharzott át az agyán, de nem így volt. Helen most is ugyanolyan szépnek látta magát, mint azelőtt. Visszasétált a székhez, és lerogyott rá. – „Valami baj van velem, érzem!”
George jött ki a konyhába, és egy kávét készített magának.
- Helen… - nyögte hirtelen a férfi, miközben mindkét keze megállt a kávéfőzőn, s úgy markolta azt a régi, sokat szolgált gépet, mintha össze akarná roppantani.
- George, mi bajod? – Állt fel a nő aggódva, s a férfi vállára tette a kezét. A férfi megrázkódott, mintha egy jeges fuvallat zavarta volna meg, aztán fojtott zokogásba kezdett.
- Annyira hiányzol, Helen…
- George! Itt vagyok, drágám! – Kiáltott rá zavartan a férfira a nő, s próbálta maga felé fordítani, hogy átölelhesse. De nem tudta. Mintha az izmai minden egyes próbálkozásra egy láthatatlan falba ütköztek volna. A férfi hirtelen elengedte a kávéfőzőt, és berohant a hálószobába. – George…
Egy óra múlva ismét nyílt a bejárati ajtó, ezúttal Lora volt az. A lány egyetlen szó nélkül dobálta le a dolgait az előszobában, aztán a szobájába vonult.
Helen besétált hozzá, és leült az ágya szélére. Lora hason fekve, az arcát a párnájába temetve zokogott. A nő már tudta, miért. Mindent tudott, és mindent értett.
Szomorkásan elmosolyodott, és megsimította lánya haját. Lora egy pillanatra abbahagyta a sírást, és felemelte a fejét a párnáról, mintha figyelne, vagy hallgatózna. Aztán nagy szipogások közepette felült az ágyon, hogy a nadrágja zsebéből előkotorjon egy papír zsebkendőt.
Miközben az orrát törölgette, Helen halkan beszélt hozzá.
- Tudom, hogy nem hallasz engem. De nem baj. Az is elég, ha érzed: szeretlek, Lora. Egész nap… azon gondolkodtam, hogy mi lehet a baj veled – mondta, aztán egy ideges nevetés után folytatta. – De csak egy órája döbbentem rá, hogy… Nem te vagy az, akivel nincs rendben valami. És nem is apád. Hanem… Én… - Újból felnevetett, de ezúttal majdnem sírásba torkollott a kacaj. Megpróbálta összeszedni magát, még akkor is, ha tudta, hogy Lora úgysem hallaná őt sírni. – Már tudom, hogy mi történt. És tudom, miért nem tudtam még elszakadni tőletek. Szeretlek téged, kislányom. És… édesapádat is… De ezt neki már elmondtam, mielőtt hazajöttél. Most már azt hiszem, elmehetek. Sajnálom, hogy így alakult. Hogy nem voltam elég figyelmes, és az autó sofőrje sem, amelyik elütött… De ez ellen már nem tehetünk semmit. Hát fogadjuk el. És kérlek, ne mondd többet apádnak, hogy gyűlölöd. Neki is ugyanolyan nehéz most, mint neked. Legyél jó, ahogy azelőtt. Vigyázni fogok rád odaátról, megígérem, kincsem… - Helen még egyszer, utoljára megsimította a lánya haját, aztán felállt az ágy széléről, és a pillanatok alatt megnyíló, sugárzó, fényes átjárón keresztül örökre kisétált az anyagi világból.
Lora egy percre abbahagyta az orra törölgetését, és felemelte a fejét.
- Anya? – Ahogy nézelődött körbe a szobán, mintha egy röpke másodpercre valóban az anyját látta volna a könnyein keresztül, egész alakjában, mosolygós arccal. Megdörzsölte a szemeit, hogy ne zavarják a könnycseppek a látásban, de addigra eltűnt a jelenség.
Ekkor George lépett be Lora szobájába.
- Apa! – A lány felugrott az ágyáról, és átölelte apját. a férfi megsimította lánya fejét, majd egy csókot nyomott rá. – Anya…
- Tudom… - suttogta George elhaló hangon, miközben azon küszködött, nehogy zokogásban törjön ki ismét. Több szóra azonban nem is volt szükség. Sokáig álltak még ott némán, összeölelkezve, miközben Helenre gondoltak.
Az édesanyára, és a feleségre, akit mindennél jobban szerettek.

VÉGE